29 July 2010 @ 09:56 pm
Fic: Napfény az arcunkon 5. fejezet  
Cím: Napfény az arcunkon
Szerző: Anne Winchester
Fandom: saját fandom, ami az ókori Rómában játszódik. Nincs kimondottan meghatározva a korszak.
Műfaj: slash
Szereplők: saját szereplők hada :) Petrius, Gijs, Arkilokhosz, Quintus Livius és még sokan mások
Korhatár: változó, PG-től egészen az NC-17-ig
Megjegyzés: Remélem, annak ellenére is olvassátok majd, hogy ez saját fandomos fiction. A kritikáknak, kommenteknek mindig örülök, de most különösen. Saját fandom, saját szereplők, enyém :)




1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet


Tizenhat mérföld igazán nem sok, de Titus és Tullus úgy döntött, hogy megszakítják az utat, beiktatnak egy pihenőt. Mindezt azért, hogy ne kimerülten lépjék át Róma kapuját, de a döntésükben a legnagyobb szerepet a ló hátán bóbiskoló Petrius játszotta. Amikor egy olyan helyre értek, ahol sűrűbben nőttek a fák, leszálltak lovukról, és mélyebben besétáltak, jó messze az úttól.

Jóízűen falatoztak a szárított húsból, de az Aerqus fivérék sós halából is, és az ételt borral öblítették le. Petrius azonnal indulni akart, de kísérői rábeszélték a pihenésre, így az ifjú a hátára feküdt, és ahol a fák lombja kis ablakot nyitottak, az eget nézte. Néhány kövér felhő sietett el odafönt, mielőtt a fiú szeme lecsukódott volna.

Petrius álmai meleg és barátságos színekben pompáztak. A római házban volt, feküdt az udvaron, az egyik padon, miközben a rabszolga gyerekek nevetésétől visszhangzottak a falak. A gyermekek nyomában Gijs szaladt, aki néha felkapta őket az ölébe, és megpörgette. Miután a férfi befejezte a játékot, Petriushoz lépett, aki torkában dobogó szívvel ült fel, majd a germán lehajolt hozzá, és megcsókolta. Aztán felhúzta a padról, karjaiba vonta, és kifulladásig csókolta. Mikor ajkaik elszakadtak egymástól egy zöld réten voltak, nem messze az erdőtől. Gijs haja hosszabb volt, mint pár pillanattal azelőtt, pontosan akkora, mint amikor Petrius megvásárolta. Ruhája sem a fehér tunika volt, hanem vadállatok bőrét viselte magán. A germán kezét nyújtotta felé, és az egyik ház felé indult. A nap fénye melengette az ifjú arcát, miközben mosolyogva tartott rabszolgája felé.

Hirtelen sötét, homályos és ködös lett minden. A meleget felváltotta a hideg, és Petrius felriadt álmából. Tullus fogta a vállát, miközben sűrű cseppekben esett az eső. Tovább kellett indulniuk, ezért magukra borították köpenyüket, és visszavezették lovaikat az útra. Hamarosan lassan poroszkáltak Róma városa felé, esőtől elnehezedett ruhában.

Petrius erős volt, és bár többször megfordult a fejében, hogy élete legrosszabb döntése volt ez az út, ezt hangosan ki nem mondta volna. De nem csak büszkesége tartotta a Rómába vezető úton, hanem az a zöld szempár is, az a tűz, ami bennük lobog, és ami Petrius szívét, lelkét és testét égette, mióta azokba a szemekbe nézett a piacon. Így nem adta fel, csak ment és ment kis kíséretével.

- Melyik kapun lépjünk be Rómába, dominus? – kérdezte órákkal később Titus. – Ha itt most balra megyünk, akkor a Porta Lavernalison, ha jobbra, akkor a Raudusculanan mehetünk, de ha egyenesen tovább, akkor a Trigemina az Aventinus északi sarkához vezet minket.
- Melyik van a legközelebb ahhoz a helyhez, ahol Gijst tartják fogva?
- Nem tudom, nagyuram – mondta Tullus. – Ha kívánod, előre lovagolok, és körülnézek odabent. Ti jöjjetek csak utánam lassacskán, mire a Porta Trigeminához értek, én már várni foglak titeket.
- Legyen, Tullus, de Jupiter vigyázza utadat – bólintott a fiú, és ekkor a férfi szélnél is sebesebben neki indult, lovának lábai felkavarták az út porát, de ezegyszer annyira, hogy percek múltán sem akart kitisztulni, pedig nemrég még esett. Ennek ellenére a két hátrahagyott, Titus és Petrius csak ment tovább.
- Bízz az öcsémben, uram. Lopózni és titkolózni kitűnően tud.
- És te mihez értesz, Titus?
- Én a tőrt tudom jól forgatni, és az öklöm is elég erős. A nem igazán jó hírű cauponákban erősödött meg – nevetett fel, majd elővette a vizes kulacsát, amit először Petriusnak nyújtott.
- De hízelegni is nagyon tudsz, barátom – mosolygott az ifjú. Észrevétlenül kezdte el a férfit egyenrangúként kezelni, pedig a plebstől régebben a hideg is végigfutott a hátán, sokszor a rabszolgákat is többre tartotta, mint őket.

Hogy ez a változás mitől állt be, maga sem tudta. Talán azért, mert ezúttal erre a két férfira volt utalva, akik bár Ostiában születtek, de mégis jobban ismerték Rómát, mint ő, aki a Birodalom szívében született, és ott is élt egészen mostanáig. Vagy azért, mert lenyűgözte őt, hogy mennyire tudtak neki hízelegni, amit úgy tettek, hogy megvetést nem hallott a hangjukban. Ez meglepte Petriust, mert egész életében, ha nem atyjával, vagy a rabszolgáival beszélt, mindig a megvetés széles skáláját hallotta ki az emberek hangjából. Még a barátaival is így volt, bár az ellenük elkövetett merénylet után bebizonyosodott, hogy azok az ifjak soha nem is voltak a barátai.

Miközben Petrius merengett, Titus gyanakodva tekintett körbe. Hangokat hallott a fák mögül, és ez aggasztotta. Tudta is, hogy a Via Ostiensis ezen részén martalócok fosztogatják az utazókat, így egyre nyugtalanabb lett. Percek múlva bebizonyosodott, hogy nem is ok nélkül. A fák mögül néhány ember bújt elő. Ruhájuk rongyos és mocskos volt, arcuk szintúgy piszkos. Titus a köpenye alá nyúlt.

- Mit akartok? – kérdezte, és az egyik férfi vigyorogni kezdett.
- Az ifjú úr pénzes zacskóját, semmi egyebet – ezzel a kardjával Petriusra mutatott. A fiú meglepődött, azt hitte, nem lehet a külsejéről leolvasni patrícius származását, de úgy tűnt tévedett. – Ne legyetek így meglepődve. Ezek az égszínkék szemek már messziről elárulták a kis uracskát – röhögött tovább, mire Petrius leszállt a lováról. Fellibbentette köpenyét, majd lerántotta övéről a pénztől dagadó zacskót, és odadobta a férfinak.
- Tessék. Ékszereket is adhatok, sőt, arannyal szőtt ruhát. De cserébe kérem a te ruháidat – mutatott a legfiatalabb útonállóra.
- Uram! Ezek megölnek, ne alkudozz velük! – mondta ijedten Titus, de a rablóvezér elégedetten vigyorgott.
- Ne csitítsd az uradat! Tetszik a vakmerősége. Serca, add neki a ruhádat. A fiatalúr nyílván nem akar kitűnni az aljanép közül!

A két fiatal egy fa mögött ruhát cserélt, majd Petrius tartotta a szavát, odaadta legdrágább ruháját a rablóknak, akik valóban útnak engedték őket. Titus csendesen morgott, mire Petrius rászólt.

- De uram! Most minden pénzedet, és amit azzá tehetnél odalett! Miből fogod kifizetni, ha valaki kenőpénzt kér?
- Titus, te valóban ilyen ostobának hiszel engem? Fiatal vagyok, de nem bolond! – felelte Petrius, majd nyerge alól egy újabb zacskót húzott elő, ami sok aranytól csörgött. A férfi erre felnevetett, nem is gondolta, hogy az ifjú hozott magával tartalék pénzt is.

Folytatták útjukat, és Petrius most már még kevésbé volt feltűnő. Arcát is összekoszolta kissé. Már nem voltak messze a Trigeminától, és az ifjú szíve egyre hevesebben dobogott. Titus észre is vette, hogy erősebben szorítja a kantárt, de még így is megremeg rajta a keze.

- Nyugodj meg, Petrius. Minden rendben lesz. Tullus már vár minket, már tudhatja, hogy merre van a rabszolgád. Kiszabadítjuk, vagy vásároljuk hamar, aztán irány Ostia, és a hajó, amin Alexandriába utazik – próbálta nyugtatni Titus. Petrius oda kapta a fejét, és a férfi kiolvasta a tekintetéből, hogy ő sem marad itt, ő is elhajózik Gijsszel együtt. Az idősebb meglepetten, de megértően nézett vissza rá. Többet szó nem esett köztük erről.

Egyre gyakrabban találkoztak Rómából máshová utazókkal, valóban egyre közelebb értek a város falaihoz. Petrius izgalma lassan elszántsággá változott, és mikor meglátta a kaput, szemével Tullust kezdte keresni, de csak azután látta meg, miután átléptek a Porta Trigeminán.

Tullus nem messze, egy kapualjban várta őket, széles, elégedett mosollyal az arcán. Kezet fogott először bátyjával, majd az ifjúval.

- Találtam szállást hármunknak. Igaz, nem túl fényűző, ezért remélem, megbocsátasz, dominus, de úgy gondoltam, jobb, ha most nem hívjuk fel a figyelmet magunkra.
- Rendben, de Gijs hol van? Jól van? Mi van vele?
- Ne aggódj, épségben van, egész jó egészségnek is örvend. Sőt, most már elég ételt is kap. Gondoskodtam róla.
- Köszönöm, barátom – sóhajtott fel Petrius. – Ki tudjuk szabadítani?
- Úgy vélem, igen. Az egyik őr kapott pár aureust, így majd elfelejti bezárni a ketrecét, miután kitakarították. Hajnalban érte mehetünk.
- Tullus! Ennyi mindent megtettél, míg úton voltunk? Hogy hálálhatom meg?
- Édesapád már előre meghálálta, ifjú Livius – hajtott fejet Petrius előtt.
- Látni akarom őt! Most!
- Higgadj le, ne legyél türelmetlen – szólalt meg Titus. – Hajnalban már együtt lehetsz a számodra oly kedves germánnal. Az már csak pár óra – mondta, és látta, hogy az ifjú szemében harag gyúl, ezért inkább úgy döntött, hogy kivágja magát a helyzetből. – Gondolj bele, dominus. Most elviszünk téged oda, ahol fogva tartják. Tudnál uralkodni magadon? Könnyen leleplezhetnéd magad, és nem menekíthetnénk meg a rabszolgádat. Talán még az életed is veszélybe kerülne, hiszen egyszer már meg akartak ölni – folytatta, Petrius pedig vett egy mély lélegzetet.
- Igazad van, Titus – bólintott, majd mindhárman elindultak a szálláshely felé.

Tullus egy caupona felső szintjén bérelt egy szobát, az Aventinus középső részén. Petrius orrát facsarták a szagok, a részeg emberektől undorodott, és amikor belépett az egyszerű, de tiszta szobába kicsit fellélegzett. Tiszta ágynemű fogadta, ami bár egyszerű posztóból volt, most mégis olyan jól esett ráhajtani a fejét.

Úgy gondolta, pihen egy kicsit, majd lemosakszik, és úgy tér nyugovóra, de terveit a fáradtság áthúzta. Elaludt úgy, piszkosan, szagosan, és csak hajnalban kelt fel, mikor már mindkét testvér a vállát rázta. Rémülten nézett rájuk, hiszen ilyen mélyen már régen nem aludt, igaz, hogy ilyen fáradt sem volt tán sosem.

Csak arcát mosta meg, és már útnak is indultak. Lesiettek a lépcsőn, Titus a lovakért ment, amikkel a Porta Lavernalishoz sietett. Tullus pedig Petriusszal a fugitivarius hivatala felé tartott.

Petrius most látta, hogy milyen az igazi Róma. Nem az az aranykalitka, amiben eddig élt, hanem az igazi emberek, a plebs életkörülményei tárultak a szeme elé. Látta az út szélén botorkáló gyermekeket, akik már most elindultak, hogy sorra kerülhessenek az ételosztásnál. Látta az emberek elkeseredett arcát, és szíve összeszorult. De most véghez kellett vinnie valamit. Figyelmét elterelte a nélkülözőkről, és elszántan követte kísérőjét. Ahogy egyre közelebb értek, már fülében hallotta szívének dobogását, és keze az övén nyugvó tőrre kúszott, amit erősen megmarkolt, hogy bármire készen álljon.




Gijs meglepődött, amikor két fegyveres elráncigálta Petrius betegágya mellől. Azonban nem ellenkezett, félt, hogy azzal a dominusának ártana. Tűrte, hogy a fugitivarius előtt térdre lökjék, egyenesen a sárba, ami arcáig fröccsent a leérkezés erejétől. Tiszta tekintettel nézett fel a férfira, aki egyelőre csak annyit rendelt el, hogy zárják be.

Láncot tettek a germán kezére és lábára, úgy hurcolták keresztül az udvaron, ahol ketrecekben más rabszolgák voltak. Az egyikben felfedezte, Erist, a kislányt, csak akkor rántotta ki magát őrei kezéből. Térdre rogyott a lányka ketrece előtt, és sírva fakadt. A két férfi ekkor rugdosni kezdte, majd arccal a sárban egészen az ő ideiglenes lakhelye felé vonszolták, ahová belökték, de mielőtt rázárták volna a rácsokat, levették láncait.

Napokon keresztül csak esett az eső. A germán ketrecének egyik sarkába húzódva, lábait átkarolva ült, így próbálta átvészelni a szomorú időjárást. Csak ételt hoztak neki, ezen kívül senki sem szólt hozzá. Ha néhány rabszolga elméje nem zavarodott volna meg a körülményektől, és emiatt nem kiabált, sírt volna egész nap, Gijs emberi hangot sem hallott volna. Persze nagy részét, még csak nem is értette, hiszen mindenki a saját nyelvén siratta magát.

Aztán hirtelen kisütött a nap. Gijs felállt, arcát az ég felé emelte. A napsugarak játéka bőrén új erőt és reményt adott neki. Áldást mondott Donarnak, hogy megsegítette, majd kitartóan várt.

Várt és várt, mert tudta, hogy sorsa jobbra fordul. Azt remélte, hogy a sok koszos arc között, egyszer észrevesz egy nemes arcélt, egy metsző kék szempárt. Remélte, hogy Petrius felgyógyult, de azt sem tudta, hogy túl élte-e egyáltalán azt az éjszakát. Bár most, hogy végre napfény cirógatta az arcát, elmúltak az éjszakákon át tartó rémálmai, amikben Petrius kivérzett, élettelen testét tartja karjaiban, a germán erdőkben.

Nem is sejtette, hogy akinek felbukkanására vágyik, már közeleg hozzá, mikor egyik reggel erős madárcsivitelésre ébredt. Mióta itt raboskodott, egyszer sem hallott madárdalt, ezért átszellemülten hallgatta a kis pacsirtát, ami az ő ketrecére szállt, és csak neki énekelt.




Caupona: kocsma
Donar: ókori germán mitológiában a főisten, később Thor.
fugitivarius: az ókori Rómában a rabszolga ügyekkel foglalkozó biztos, ő fogta el a szökött rabszolgákat, ő szolgáltatta vissza a gazdájának stb
 
 
( Post a new comment )
j2greendreams[identity profile] j2greendreams.livejournal.com on July 30th, 2010 04:44 pm (UTC)
Folytatom a hisztit itt! :D KOMMENTÁLJÁTOK EZT A KIBASZOTT JÓ SZTORIT :DD Mert Annácska nem fejezheti itt be, ez egyre jobb lesz. Pont a legjobb résznél vagyunk, a következőben talizék a két drágánk, vagyis nagyon remélem :D És kár lenne, ha azt a találkozást már soha nem olvashatnám. :D Szóval miattam is, örülnék, ha írnátok ide. KÖSZIKE :D Danke schön, arigatou gozaimasu, merci, gracias, thank you :D nem tom több nyelven :))
(Reply) (Thread) (Link)
anne_winchester[personal profile] anne_winchester on July 30th, 2010 07:57 pm (UTC)
Mondtam már, hogy imádlak? :D
(Reply) (Parent) (Link)
[identity profile] madamocra.livejournal.com on July 30th, 2010 07:57 pm (UTC)
Jó kis fejezet volt.*.* Kezdem megkedvelni ezt a testvérpárt, igazán jó karakterek. Drámai szempontból általában egy történetben, az ilyen karaktereket szokás megölni, de reméljük te nem tervezel semmi ilyesmit. Jó hogy bár ők nem előkelő népek, mégis megtudják magukat szerettetni a kicsi Petriussal, és igaz barátaivá tudnak válni. És ez a Tullus milyen hatékony ember, lóra pattant, elviharzott, elrendezte a szállást és információhoz, sőt megoldáshoz jutott pár perc alatt. Egy igazi férfi.

Ez a másik, ami jó ebben a történetben, a sok igaz és erős férfi. Olyanok, kik ideáljai lehetnének korunk hímjeinek. Hát, Petrius is némileg, hisz egyre nemesebb és nemesebb lesz a történet haladásával. Gijs nem is kérdéses, szerintem nálam férfiasabb karaktert nem is találhattál volna ki. És ott annak az előbb dicsért testvérek.

Kicsi Erist is megmentik, majd remélem, Gijs úgy megszerette, biztos nem hagyják ott. És akkor majd, mint egy család, elutaznak Alexandriába, sokat szeretkeznek, fölnevelik Erist és Happy lesz minden. Szeretem a happy endet. Ki ne szeretné? Isten adja, hogy te is szereted. O.O Mert ha nem lesz jó vége, akkor bajok lesznek. xD

Folytatásért rimánkodás most sem marad el.^^
(Reply) (Thread) (Link)
anne_winchester[personal profile] anne_winchester on July 30th, 2010 08:08 pm (UTC)
Most egy igazán jót kacagtam :) Ne értsd félre, teljesen jó értelemben. Az utolsó pár mondatoddal sikerült jó kedvre derítened :) Tullus azért nem pár perc alatt intézte a dolgokat, volt az jó néhány (soksok) óra is. De igen, hatékony a szentem. Hááát, nem vagyok hepiend párti, de írtam már azt is. A dráma, az angst, no meg a halál... Ezek mennek nekem. Bár lehetne úgy ahogy te írtad :D Alexandriában beköltöznek egy rózsaszín házba, Petrius megnöveszti a haját, női tunikában jár majd, és háziasszony lesz XD Megbolondultam XD
(Reply) (Parent) (Link)
[identity profile] lil-kinky.livejournal.com on July 31st, 2010 05:36 pm (UTC)
ÚRISTEN!! Ez a fejezet, ez...valami fantasztikus lett.*-* Igazat adok az előttem kommentelőnek, a testvérpárt erősen megkedveltem, pedig gyanakodtam rájuk az elején. De bebizonyították, hogy hűségesek Petriushoz. :) Alig várom már, hogy Gijs és Petrius végre találkozzanak és egy forró csókkal üdvözöljék egymást.*-* Hiába, romantikus vagyok. :D A legmeghatóbb az volt, amikor Gijs meglátta a kis Erist és sírvafakadt. :( Egyem szívét meg.<3 Mégmégméééég kell. Ebből a ficből sosem elég. :D
(Reply) (Thread) (Link)
anne_winchester[personal profile] anne_winchester on August 1st, 2010 05:19 am (UTC)
Nagyon szépen köszönöm :) Szegény Aerqus testvérek, mindenki azt hiszi, hogy ők rosszak :D Pedig nem :D
(Reply) (Parent) (Link)
[identity profile] katharina64.livejournal.com on July 31st, 2010 08:40 pm (UTC)
Nagyon jó rész ez is! Köszi!
Csak én kicsit "félek" tőled, ez a testvérpár nekem gyanús...bizonyítsd be, hogy tévedek:-)))
(Reply) (Thread) (Link)
anne_winchester[personal profile] anne_winchester on August 1st, 2010 05:20 am (UTC)
Nem vagyok én ilyen gonosz :D Ahogy a testvérek sem :) Köszönöm :)
(Reply) (Parent) (Link)